ott áltam az erdő szélén.
S bámulva bel a nagy mély sötétségbe.
Rávenni magam,hogy besétáljak, legyőzzem félelmem és megtegyem az első lépést.
Felhúzom a kabátom , sálam milyen gyorsan csak tudtam nyakamra tekertem, bekapcsoltam a zenét és elindultam. Beértem az erdőbe...megcsapott a párás lehellete az erdőnek, mintha élnének, lélegeznének.Minden lépésemet érdeklődve figyelik. De hallkan figyelnek,bántani nem fognak, csak elhitetni ,hogy az erdő nem olyan gonosz mint ami látszik.
Teljesen más bentről ,egy sötét de szelíd élőhely.
Egyszer csak recsegést hallottam mögöttem, majd gyors lépteket mellettem a fák mentén, a azivem egyre hevesebben kezdett verni.
Mintha a fák elvesztették volna lágy mozgásait, s nagy tisztelettel ott álltak volna.
Mikor minden élőlény megszeppen. Ott ál velem szemben .
Nagy szemeivel bámul rám.
Ott állt mintha minden pillanatban rámtámadhatott volna, de nem teszi.
Csak nézett...Szemében látszott a szomoruság, de a boldogság reménye,hogy ő is lehet boldog.
Lassan elindultam felé, éreztem hogy ő magasztosabb mint ami én vagyok, egyre nagyobbanak tünt, egyre félelmetesebnek.
Ott álltam tőle pár centire, s mellkasáig értem.
Bundája csak úgy csillogott.
Holló fekete volt.
Nem tudtam mit tegyek levettem a kapucnim, s láttam az arcán a megdöbbenést.
Nem tudtam mit látott érdekesnek, mintha ismerne.
Megmozdult, s fejét nyakamhoz tette...
Éreztem a szuszogását. Éreztem, hogy hiányzik neki valaki, valaki aki boldogságot elvette tőle.
Azt hittem ott fogok maradni...Lassan s megöleltem.
Hallottam ,hogy szíve hevesebben dobog.
Ott álltunk.s lassan eltávolodtam...
Egyszer csak morgást adott ki , mintha mondani akarna valamit.
Lattam, hogy nem szeretne elengedni, eltávolodtam tőle,s ránézett,szeme felcsillant.
S láttam ,mintha egyszerre vissza kapta volna lelkét.
Lassan elfordult tõlem s elindult be az erdő mélyébe , mit nem lattam.
Hangosan utánna ordítottam...
Bocsáss meg...
Attól féltem, hogy soha többet nem látlak.