I will make me love. . .

~ Farkas szív

 Hurts-Illuminated ~ előtte kapcsold be úgy Olvasd !

~ Ha szeretném minden percbe szerethetne valaki, ha szerethetnének, minden boldog lenne. 

Minden percben valaki más hagyna ott bennem egy kis részt.

Egy kis részt majd mi megváltoztat. Megváltoztat minden percben, összerak és szét szed.

Szét hullok darabjaimra mikor vele beszélgetek. Szeressem vagy gyűlöljem azt a pillanatot mikor azt mondja szeret ? Szeressem azt a pillanatot mikor gyűlöl, hogy megtanít arra, hogy fájjon a szerelem.

Szerelem mely csak vele teljesedett be, de eldobott percről percre.

Percről percre nem változott azóta semmi. Semmi sem ugyan az mint rég, sötét vadászból én lettem üldözött vad.

Vad mely fél...Mikor a hold felkel én fogok ülni alatta és bárcsak azt mondhatnám szeretlek.

Boldogság mely idővel sötétségbe sodor.

 Hogy szerettem őt, magamnak akartam, érezzem a teste melegét, suttogjam halkan, hogy kellesz !

Mára már csak a sivár valóság van előttem. Nélküled. Szeretném újra...Szeretném vissza kapni azt aki voltam azelőtt.

Lassan fel kell, hogy keljek, hisz nagyon sok esély van... Sok próbálkozás, mi lehet olyan dolgokba sodor miért áldozattal tartozom majd az alvilágnak.

De akkor tudom milyen üldözött vadnak lenni, órákig futni a sötét mélységes szürke erdőbe, hogy éljek !
Fussak amíg csak testem ,  s lábam bírja !
De egyszer leszek még vadász. Más szemmel nézek majd fent oda rád...Akkor tudni fogom. 

Nincs mit vesztenem ! 

Nincs mit vesztenem, hisz lelkem már veszett. Lelkem kit oda adtam másnak, kezébe adtam boldogságom, s lelkem bizalmát...Bizalmát, hogy össze törhesse , vagy ápolja.

De...Eldobta egy perc alatt. Csak egy perc volt.
Fájdalmas hosszas perc...

Hosszas perceken át szenvedni a vas csapda fájdalmaitól, mi megfogott s most mozgás képtelenné tett,ott feküdt vértől fürödve, vassal a lábán halvány szemekkel miben már csak a lélek éltette a szív dobbanásait...Látta azt ki legyőzte !

Egy férfi . Egy erős férfi kitől a mosoly is fájdalmat okozott.

Szívem egyre csak lassult, de közeledett felém.

Mozdulni nem tudtam, de szárnyaim mintha levágták volna, s mozdulni nem voltam képes. Fel kell húzzam magam, talpra kell állnom, hogy meg mutassam mi rég voltam ! El tudom engedni magamtól őt ! Elengedni azt ki ezt okozta. Ott állt fölöttem s most hozzám fordult, mélységes magabiztos léptei mintha most jött volna az alvilágból. Le ereszkedett...Majd lassan láncaimhoz nyúlt, látta, hogy csapdája fogott.

Elenged vagy itt hagy, hogy érezzem fel adom. 

Hevesen vert szívem, ziháltam mintha kilométereket futottam volna előle, de itt fekszem tehetetlenül, levadászva...Lehajtottam fejem, s vártam a pillanatot. Bűnöm következményét.

Hogy múltam megértsem. Perceken belül szerte fog oszlani ennek halvány reménysége. Ott volt velem szembe, láttam szemeit, mély világoskék volt. Arcomhoz érintette kezét lassan láncaimhoz tapintotta . Előrántotta kését, s a csapda zárába ütötte. Abban a pillanatban ordítottam a fájdalomtól , csontjaimból vér fojt  s éreztem... Hallottam sóhaját !

Menj... 

Soha többet ne lássalak.

Hozzám szólt ?

Soha többet nem akarom hallani a lépteid, érezni mit érzel !

Menj...

S arcáról hullottak könnyei.

Egy vadász..nem... egy nő.

kit mindennap ott hagytam, mert más kellett. Szeme egyre szomorúbb lett. Ő volt az üldözött.

Kit érzelmeim köré csavartam, s játszottam vele... nem vettem észre. Még akkor sem mikor ordítva kiáltott utánam.

Életemben nem éreztem ezt...Fájdalmat okozni,olyannak kit szeretek, hogy elengedtem.

Tűnj el ! Ordított rám 

Próbáltam felállni, de  csak haszontalanul , szánalmasan nyöszörögtem a fájdalomtól. Ott feküdtem...

Hozzám hajolt s megcsókolt.

Láttam, hogy még azóta sír...Szemei vörösek voltak , zaklatottak.

Felemelt, s azt mondta : Tűnj el ! 

Mert meggondolom magam. !

Egyre jobban zokogott.

Minden erőmet össze szedtem s felálltam !

Hozzá sétáltam. Magamhoz húztam, hogy érezzem velem van.

Hogy érezhessem velem marad, nem hagyhatom még egyszer itt.

Miatta hagytam el, hogy jobb legyen..neki.

Hogy ne fájjon !

Boldog legyen nélkülem.

De látom nélkülem csak össze omlott. hozzám fordult s puskáját mellkasomhoz nyomta.

Tűnj el ! ordította még egyszer zokogva.

Szemem elsötétült s lelkem minden becsületét félre téve magamhoz szorítottam még egyszer.

Ellökött.

Vadállattá váltam, s neki estem. Annak kit minden erőmből szerettem. Most pedig ő dob el.

Ott fekszem s csak sötétséget látom...Mellkasomra nézek ömlik belőle a vér. Majd éreztem...Éreztem mit okoztam éveken át.

Halk lépteket hallottam. Olyan ismerős volt ez a lépt, halk és olyan kis finom, mint egy lélek. Még mindig túlságosan is kötődöm hozzá, eszembe jutnak a nagy fekete szem párjai mikor éjnek éjjelén arra kelek fel, hogy nézi ahogy alszom. De miután rádöbbentem, hogy csak a kis fekete tömzsi macskám ténfereg be a szobába...Ott ültem s felidéztem azokat az éjszakába nyúló beszélgetéseket. Elmélkedtünk azokon a pillanatokon, mikor kint ültünk az ég alatt órákig és néztük az elsuhanó autókat. Hallgatjuk a szívünk kicsin dobbanásait, majd mikor egymáshoz bújtunk egyikünk szíve hevesebben kezdett dobogni. Nagy boldogan rám érzett avval a mély megfejthetetlen szemeivel. Szorosan magához ölelt s azt mondta : sosem akar elveszíteni... Nem mondta sose, hogy a csillagokat is lehozná nekem, vagy én vagyok neki a világ, csak annyit, hogy nem akar elveszíteni. Mindent elmondott evvel amit érzett...Majd rám nézett, és a mély szeme csillogott. Voltak köztünk alaptalannak tűnő veszekedések, de csak mert féltem, hogy elvesztem...Féltettem attól amit elveszthet, attól hogy ennél lejjebb engedem, hogy még messzebb fogom érezni... Hosszas hallgatás után rám pillantott megint... Azt mondta : Tudtam, hogy igazad van de még fáj. Én csak ott ültem percekig és nem mondtam semmit. Majd azt mondtam: ezentúl nem fogok beleszólni abba ami a tied, nem fogok véleményt mondani. Perceken belül megbántam amit mondtam. Elengedtem. Ellengettem azt az embert kiből annyi erőt tudtam meríteni ilyen messziről. Rájöttem, hogy bármit is tesz szeretem... Szeretem, hogy tudja mikor van rá szükségem, hogy néha csak egy szavától is kitud rázni a hideg. Néha napokig eltűnik.

Nem tudok róla semmit. És egyszer majd valamelyik nap feltűnik és órák hosszat eltudunk beszélgetni... Fogalmam sincs mi lenne ha egyszer ott lennék. Ott ülnénk egymással szemben és néha elmosolyodnánk. Vagy órák hosszat "veszekednénk" valamelyikünk megrögzött gondolatán, majd belátnánk, hogy ez a gondolat egy baromság ! De így vagyunk mi jók, hogy tudjuk egymás kis gondolatait beszéd nélkül.

~ Egyre elviselhetetlenebb...Egyre csak rettegek attól, hogy széthullik. Próbálom össze kaparni azokat a pillanatokat, mi boldoggá tesz..De egyre nehezebb, egyre jobban belém hasít azoknak a pillanatoknak a fájdalma.
Valaha megtörténtek, hogy mire voltak jók ? Mit kellett volna belőlük tanulnom ? Vagy mit kellett volna másképp csináljak... Sokszor előre megérzek pár dolgot, nagyrészt be is következik...Igen furán hangzik de valahogy mindig jobban fáj mint másnak. Jobban , napokig rosszul tud esni akár csak egy szó, és romba döntheti azt amit eddig hittem. Lehet, hogy valakinek fontos vagyok, kivel órák hosszat el tudok beszélni a semmiről, és ha baj ban tudja, hogy ott vagyok neki...De nekem is nehéz ezt cipelni, hogy azt amit eddig hittem pár nap alatt romba tudja dönteni... Napok óta fekszem le úgy... hogy el vesztettem valamit, ami ekkora űrt hagy bennem. De nem tudom mi az, mitől lesz hirtelen rossz kedvem, majd másik percben valami miatt kicsit boldog leszek.
Lassan karácsony...Valahogy még nem érzem a közelgettét.
Remélem...

~ Van aki túl sokat ígér.
Van aki csak ígérget de elfelejti.
Van aki csak az ígéretet várja, s közben összeomlik.

~Ne magadat hibáztasd azért , mert szerelmes vagy...