Nem azért élünk, hogy magányosnak érezzük magunkat. 

"Éld az életed úgy ahogy te akarod,mert más nem éli helyetted".

Mondhatni Budapest egy igen érdekes város,vannak olyan szegletei ha eleget jár az ember szinte droggá válnak. Mindig vissza kell járni,hogy érezzük a hatását újra és újra..
Így vagyok ezzel én is néha menekülnék onnan jó messzire,de mikor elhatározom,akkor kapok fenn egy lehetőséget.
Múlthéten egy kellemes kis helyen a Teréz körúton iszogatva a kávémat,egyik ismerősömmel,egyszer csak oda jön egy fickó, eleinte nem sok mindent mondott.
Láttuk,hogy nem éppen stabil a mozgása.
Akkor jön a szokásos reflex köszi nem veszünk semmit/bocsáss meg de kártyám van.
De a fickó oda jött, csak motyogott valamit,kicsit elnyújtva kicsit esetlenül..aztán újrakezdte.

- Szeretnék neked adni valamit !

- Ne haragudj, de mit szeretnél?
- Szeretnék neked adni egy verset amit én írtam, cserébe kérlek a füzetbe írj nekem egy gondolatot.

Meglepő dolog volt ez számomra,hogy nem kéregetni jött..
Így hát megegyeztünk ! Ő adott nekem egyet a versei közül,én írtam egy gondolatot.
Az ő számára gátlástalanul elővett egy kis cetlit,és elém rakta.

 - Tessék olvasd el.

Mindeközben, ismerősömtől megkérdezte hisz-e a Buddhizmusban.
Mindkettőnknek ki kerekedett a szeme, tényleg ezt kérdezte?
Igazából kicsit sem értettük igazából mit szeretne ?
Miért pont hozzánk jött,és miért ad számomra egy verset.

Az ő verse

" A Ják együttese egy élő templom, sok ezer év élő tudói az ember nyitott szívvel megértheti az igazi ős nyelvet, ha megtanul érezve tanulni és figyelni szeretettel "

Az az utolsó mondat ami úgy értelmet adott az egész, amikor az ember csak ránéz egy ismeretlen emberre,és a hideg rázza,hogy ez most igen szíven ütős volt.
Az illető még egy vizet kikuncsorgott,hogy adjunk neki mert ebbe a nagy melegbe megszomjazott.
Minden esetre ha hozzátok oda megy egy ember füzettel a kezébe,ne toljátok el, nem kér pénzt, nem kér cigit,nem árul semmit,csak egy verset adna,cserébe egy gondolatot kér a füzetébe.

#1

Ha valaki meg kérdezné tőlem, voltam - e már valaha boldog,s voltam e már szomorú.
Azt mondanám szomorú már voltam, igazán boldog talán voltam...
Nem igazán tudjuk értékelni a mai világban a kis apróságokat,rohanunk félünk ki próbálni új dolgokat. Félünk a másik ember véleményétől,egy közösség véleményétől ami körül vesz minket.
Egyszerűen élünk a megszokott napjainkba,talán a megszokott kávézónk helyett választunk egy másikat, csak mert a törzs helyünk renoválás alatt áll.
Magamnak, igazán tudom bizonyítani,de igen is meg csinálom,de hónapok óta áll egy helyben.
Valaki azt mondta nekem túl sokat vállalok fel másokból,túlságosan is meg akarom oldani az ő problémájukat, szinte ez már automatikussá vált.
Amikor se nekem se másnak nem lenne ez kötelessége.
Arra tanítanak,hogy ne féljünk kifejezni azt ami boldoggá tesz minket,ha egyszerűen fel akarok mászni Budaörs legmagasabb hegyére az autópálya mellett,felmászok !
És az az érzés ami ott fenn elkap azt nem tudom megfogalmazni.
Amikor tudod,hogy lassan le kell menj,mert sötétedik,s majd nem látsz semmit,de még maradsz.
Megvárod az utolsó napsugarakat amíg eltűnnek, egyértelműen akkor eltölt valami kellemes semleges érzés,ami ritka az életedben, arra vágyik minden kis porcikád,hogy minden nap fel menj,megvárd az utolsó napsugarakat majd le gyere,csak hogy érezhesd ezt a szabadságot.
Kevesen érezzük magunkat szabadnak, sokan azért költöznek el otthonról,hogy önállóak lehessenek,igazából egy idő után bezárva érezzük magunkat abba a "mókus kerékbe" amibe belekényszerítjük magunkat. Félünk változtatni a megszokott dolgainkon,s kényszeresen ragaszkodunk. Biztos elkapott már az az érzés,mikor eltelt 4 év az érettségi után, és megtalálod az általános iskolás füzetedet...Ki kellene dobni, aztán 3 óra múlva azt veszed észre még mindig ott ülsz a sarokban és nézed,végül vissza rakod a polcra.
Pont így vagyunk talán a boldogság kérdéssel, kényszeresen törekszünk arra,hogy a munkahelyen,családban,párkapcsolatban tökéletesek legyünk a másik számára.
Ha az elismerést megkapjuk,látjuk hogy a másiknak örömet szereztünk akkor érezzük igazán fontosnak magunkat, folyton csak boldoggá akarjuk tenni a másikat.í
De közben mi nem is vagyunk boldogok...

Mindenki azt hiszi mennyire ártatlan,és ő tökéletesen csinál mindent.
Pedig minden egyes kis dologgal nagyobb árkot ás önmagában.

Van amikor zsigerből mindent megteszünk a másiknak, majd rá döbbenünk,hogy megint bele esünk ugyan abba a hiába mikor megfogadtuk magunknak nem törődünk bele mindenbe,hogy a másiknak jó legyen...Pedig zsigerből válaszoljuk azt,hogy "persze miért ne".
Talán rosszul tesszük, de így érezzük magunkat fontosnak.