közbe ezt hallgattam. . . .

~ Néha még az sem segít ami segíthetne.

Néha az is reményt ad ami utána akkora tört szúr beléd, hogy mozdulni sem bírsz.

Néha egy zene akkora érzést zúdít rád, hogy nem bírsz lélegezni, és egyszerre minden emlék rád zúdul és azt érzed össze omlassz alatta.

És olyankor azt érzed kell egy kis szünet minden szűnjön meg veszel egy szép nagy levegőt majd ezer év múlva ki fújod , mintha mi sem történt volna az elmúlt percben, hogy ép romokra hullottál és könnyes szemekkel próbálsz felállni és küzdeni a lehetetlen ellen azt ordibálva valaki segítsen haldoklom.

De senki sem figyel oda...akik azt mondták ott lesznek melletted örökké el hagynak és akik csak azt hiszik te ott vagy minden percben igazából csak egy lelket látnak aki nem találja a helyét keresi azt aki majd elviszi őt innen ebből a zajos lehetetlennek tűnő zűrzavarból !

Felnézek könnyes szemekkel azt kérdezem miért mondják folyton, hogy itt maradnak mi közbe fájdalmasan ott hagynak és azt hitetik el velem ezek után minden rendben lesz .

Egyre jobban jegesedik a szívem mint ha egy mélyhűtött világba tették volna ahol mindenki csak azt hajtogatja majd jönni fog majd jönni fog bevérzett szemekkel hófehér arccal lefagyasztott lélekkel azt kérlelik vigyék ki innen mert ez fáj . De amikor szökni próbálnának , hogy legalább a lelküket mentsék ha már a testüket tönkre tették mások vissza fogja valami őket , egy érzés hasít bele a mellkasukba ami  össze húzza őket mint ha minden újra össze dőlt bennük valami . . . Majd halkan azt hallod "pedig meg ígérték" és még jobban összetörnek. És te csak azt látod amilyen te is vagy...egy összetört lélek maradvány ami be van zárva egy lehetetlen helyre ahol ég azt se hallhatja, hogy szeretik. Ahol csak próbálják ki szedni belőle az érzéseit amiket mások bele véstek örökre és egyszerűen képtelenség elszakítani tőlük. Még jobban kitépik , hogy még jobban fájjon ami eddig majd meg ölt úgy , hogy félsz, rettegsz, hogy megint megtörténik és ordítani se bírsz segítségért mert akkor egyre jobban küzdenek ellned azért, hogy te meg gyógyulj...nem értik, hogy miért fontosak neked az emlékeid,hogy túléld a monoton felnövés erőszakossá vált követeléseit a nélkül, hogy belehalj.

Könnyes szemekkel ordítva mondogatják tovább, hogy majd jönni fog és el hozza majd azt a nagy melegséget ami életet tölt a szemükbe és boldogságot a jéggé fagyasztott szilánkos szívükbe.

Néha fel állnak és tesznek egy kört maguk körül, de változást nem látnak.

Ugyan az a sivár hideg tér veszi körül őket minden egyes percben hiába állnak fel és reménykedve néznek fel bevérzett szemekkel hát ha ott  áll majd fölöttük , miközben alszanak vigyáz rájuk . . . Majd mikor fel ébrednek újra azok között lesznek akik valaha melegséget öntöttek beléjük.

De egy éles hasító érzés készteti őket  az emlékeik feledésére.

Se éjjel se nappal.

Semmi sem a régi.

Van aki csak egy percre válik az életed részévé de az egy perc is tarthat örökké emlékként a szívedben.

Akárhányszor rá gondolsz beléd döfnek egy tört, hogy hagyd ott ami fájdalmat okoz és maradj a valóságnál.

Ez nem más mint a hétköznapok fájdalmas Monoton gyötrő emlékei.

Azt mondják  ott nekem a hidegbe a boldog emlékeket idézek fel még jobban fog fájni.

Igazuk is lett.

Még jobban vágytam arra a melegségre ami átjárja az egész testem és a szívemnél elönt forrósággal.

Olyankor szeretnék újra ott lenni.