~ Fiatalok voltunk és mindkette örülten szerelmesek. Kerestük egymásba a lehetetlent és a végzetes halált...Kerestük egymásba azt ami sosem fog elmulni, azt az érzést mi felrepít magasra és sosem enged el.
Lefestettük az érzelmeinket egy nagy vászonra. Nem kellett elmondani egymásnak,csak néztük és azt éreztük ez sosem múlhat el... Szerettük azt ami volt. Nem lehetett meg magyarázni mitéreztem akkor.
Egyszer csak eljött az idő mikor nem tudtam lefesteni neki mit érzek, hogy mi lett más.
Fájt, hogy nem érzem azt mint rég. Boldog szerettem volna lenni, hevesen szeretni ölelni ,s csókolni .
Mint régen...kirohanni vele az éjszakába egy örült pillanatomba. Kiráncigálni éjjel kilómétereket sétálni.
Önfeletten nevetni az értelmetlen viccein, amit már ezerszer elmondott, de még mindig ugyan úgy meg tudtak nevettetni mint azelöt...De mára már unalmassá és untá vált az egész Gyerekessége, s az én gyerekességem.
Felesleges... Felesleges felnönöm ha boldog vagyok. Tudok komoly is lenni. De fel kell nőnöm. De mihez ?
hogy majd hozzá menyjek egy sznob emberhez ? ...Szürke hétköznapokba sodrom magam mi boldogságot se fog okozni szívemnek.
Szívemnek minek csak a hevesség,örültség jó.
Nem leszek csupán egy szürke volt a lapon...Szeretném lefesteni az érzéseimet. Hogy ordítozzanak róla azok a dolgok miket ő okozza. Miket ő hozza ki belőlem..Miket ő okozza, ha fájdalom ha boldogság.