~ Lassan rádöbbentem arra,hogy senkitől sem várhatom el azt ,hogy helyettem lépje meg az első mérföldet.
Azt, hogy helyettem mondja ki a nehezítő,de lélek tipró mondatokat, hogy mondjam neki mi helyes és mi nem, hogy helyettem érezze ezt  a felemelő csodálatos érzést amit csak egy perc adhat át...
2 hete minden mintha romokban hevert volna két olyan dolgot vesztettem el ami számomra fontos volt, de nem éreztem addig míg el nem hagyták az élők világát...Azóta minden nap gyertyát gyújtok este. Mikor eszembe jutnak mosolyogva gondolok a velük töltött percekre és arra, hogy mit tanítottak meg nekem.
Még akkor is életben tartani azt a reményt amíg sötétségbe nem vesz.
Mikor mindenki lemond rólad, akkor is tovább küzdeni és még akkor is elhagyni azt a helyet ahol boldogok voltunk, leszünk örökké...Ott lenni azon a helyen percünk utolsó napjaiba,hol életünk során egyszer sem voltunk.Félünk az újtól, hogy mi vár majd ránk... Félünk attól, hogy majd ott más lesz mint itt. De egyszer mindenki elhagy bennünket, de hisz ez nem gyász..Mert ők meg tanítanak ilyenkor minket érezni, érezni a fájdalmas boldogságot.

Nekem mára már a karácsony egy forró bögre kakaót, és egy filmet jelent kis csonka családom egyik felével.
Nem várom el, hogy elhalmozzanak ilyen felesleges dolgokkal...
Nekem már egy ajándék ha este ki tudok menni akár a városba sétálni, vagy elmenni csak úgy össze vissza és bámulni a fényeket..
Nekem csak ennyi a karácsony.

szeretnék valaki mellkasán elaludni. szeretném,hogy valaki átöleljen. szeretném,hogy tudjak úgy gondolni rá mint szerelmemre..