Megviselt évek meglátszanak az ember szemébe bármennyire is rejtegeti...

majd valahol mindenki fontosnak érezheti magát, addig csak a folytonos hiányérzet lesz.

Minden egyes embernek mást mutatunk meg magunkból.
Mindenki mást ismer belőlünk.
Majd pár hónap múlva elhitetjük a másikkal,hogy mennyit jelent számunkra, hogy ő ismer a legjobban...
Miközben semmit sem tud rólam, semmit az ég világon.
Valakit hidegen hagy egy mondat, bennem néha egy egész világot dönt össze.
Másban egy kedves szó , nem változtat meg semmit meg köszöni a kedvességet és tovább áll.
Bennem egy kedves szó felmelegít belül és elkezdek érezni...újra.
Elkezdem érezni,hogy élek, akkor is ha percek múlva ez az érzés elmúlik.
Elmúlik mert nincs ki megértse miért is érzek ezerszer mélyebben mint más, és hogy mennyi erőt jelent ezt
eltűrni. csitítanom kell az érzéseim,hogy ne száguldozzon mint egy vonat.
Túlságosan is kötődni valamihez, egy furcsa szokáshoz...Kis idő múlva csak rossz kedvet okoz.
Azért mert a hiány sosem volt kellemes dolog. Igen....Az emlékek egy idő után meg szépülnek, és rájövünk miért oly kedvesek nekünk azok az emlékek.
Amikor növésben vagyunk semmit sem értünk. Miért is értenénk ? ezerszer fogok még csalódni.
Csalódást hinni de közben hazudtak, hazudtak,hogy megkíméljenek a hiány érzésétől, hogy ők úgy is elmennek mellőlem. Hogy nekem így jobb lesz higgyem el.
És én még is két kézzel ellenkezek...Csak, hogy tudjak vele beszélgetni, hogy érezhetném a közelségét.
Ehelyett csak a távolodást látom.

Senki sem olyan tökéletes.






De mégis elhisszük, hogy mindenki megfelel nekünk.

Ott álltam, két lábbal a föld fölött s vártam, hogy mikor leszek szabad ?
Ott volt előttem a nagy város , s én csak egy hangyának éreztem magam mi perceken belül beáll abba a sorba, hogy a világnak fizesse a felesleges dolgait.
S lassan eltelt az a perc és beléptem a nagy világba, ha felnőttem senki sem vállal felelősséget a sorsomért.
Nem lesz ki majd igazolást írjon mert beteg vagyok. Nincs ki fogja a kezem ha döntenem kell valami felelős dologról. Senkitől sem várhatom el,hogy életem végéig ott legyen mellettem és terelgessen mindig a jó irányba.
De a boldog kis percek eltelnek hirtelen, nem érzed majd,hogy szabad vagy. Nem érzed, hogy bárki is hisz még benned, hogy ott leszel akkor is minden percben... Akkor csak szabadságra vágysz, egy kis életre amitől boldog vagy minden percben.
S a gondolatok egyre zavarosabbak, bekapcsolok egy zenét elindulok a nagy város fel, hogy meg barátkozzak vele mi éveken át majd védelmezni fog és biztonságot nyújt majd egy jobb és szebb napokért.
Néha majd úgy érzem a város ellenem fordul, de akkor egy séta még is megnyugtat...Egy éjjeli séta zenével a fülemben.


nincs több ötlet...