Ott álltam, két lábbal a föld fölött s vártam, hogy mikor leszek szabad ?
Ott volt előttem a nagy város , s én csak egy hangyának éreztem magam mi perceken belül beáll abba a sorba, hogy a világnak fizesse a felesleges dolgait.
S lassan eltelt az a perc és beléptem a nagy világba, ha felnőttem senki sem vállal felelősséget a sorsomért.
Nem lesz ki majd igazolást írjon mert beteg vagyok. Nincs ki fogja a kezem ha döntenem kell valami felelős dologról. Senkitől sem várhatom el,hogy életem végéig ott legyen mellettem és terelgessen mindig a jó irányba.
De a boldog kis percek eltelnek hirtelen, nem érzed majd,hogy szabad vagy. Nem érzed, hogy bárki is hisz még benned, hogy ott leszel akkor is minden percben... Akkor csak szabadságra vágysz, egy kis életre amitől boldog vagy minden percben.
S a gondolatok egyre zavarosabbak, bekapcsolok egy zenét elindulok a nagy város fel, hogy meg barátkozzak vele mi éveken át majd védelmezni fog és biztonságot nyújt majd egy jobb és szebb napokért.
Néha majd úgy érzem a város ellenem fordul, de akkor egy séta még is megnyugtat...Egy éjjeli séta zenével a fülemben.


nincs több ötlet...