Próbálom elmondani azt ami belül van, próbálom azt hogy megértsék mi annyira más bennem mint másban..Miért fogalmazódik bennem meg több ezer szó egyetlen egy helyett.
Miért próbálok mindent jobban elmondani mint mások, miért próbálom magamba túl bonyolítani a dolgot, hiszen mások csak egy válasszal lerendeznék az egészet és viszlát.
Miért fontosabb más boldogsága mindig mint a sajátunké, miért ragaszkodunk annyira amikor azt mondjuk ugyan, nem lenne  hiány érzetem, ha holnap nem beszélgetnénk.
Mindig csak addig kell kötődni amíg nem érzünk többet annál amit elterveztünk.
A tervet könnyű követni mint a térképet, percről percre érezni fogod, hogy egyre fontosabb lesz, és többet beszélgettek mint az átlag emberek hónapokból évek lesznek, de a határ és a tervek ugyan úgy vannak ahogy évekkel ezelőtt voltak.
Aztán az egyik csak feladja. Őszintén elmondja a határtalan dolgokat ami után a másikon áll a döntés, hogy vele tart a határtalanba vagy marad a kis kerítés mögött...
Nem a másiktól félünk hanem önmagunktól,hogy majd a végén mi okozunk neki fájdalmat...
Tudnia kellene, hogy emiatt felelősséget tesz a vállunkra. Vállaljuk azt helyette, hogy nekünk jobban fog fájni mint neki, több ideig leszünk csöndbe míg ő már máshol lesz, túl lesz az egész történeten. Pár sorban megfogalmazza elküldi és törli.
Nem kívánja már látni azokat az akkori érzéseket...
Ennyin múlik hogy kötődünk másokhoz. Félelem sok olyan döntést szül amit megbánunk és saját magunkat taszítjuk el attól amit annyira szeretnénk.
Élet rendje szokták mondani az okosak, tapasztaltak.
Üres szöveg, csöndben lenni és nem szólni semmit, hisz a szem beszél helyettünk is !